12. Az égig érő jegenyefa

Mesetípus:

Égig érő fa [1]

A mese szövege

A mese szövege:

Az Égig érő jegenyefa

Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon túl, de még tán azon is túl, valahol az óperenciás tenger tájékán, volt egy királyi udvar. A király, király volt, mint más királyok, hanem az udvara, az eltért a más királyokétól.

Annak az udvarnak a közepén egy égig érő jegenyefa. A tetejét nem látta emberszem annak a fának. Még az égben is, valahol jó fenn volt annak a teteje. Hát honnan láthatta volna azt az ember. Az égbe senki se lát fel.

Gyermeke nem volt, csak egyetlen leánya a királynak. De az az egy olyan szép lányocska volt, hogy kézzel se lehetett volna szebbet csinálni.

Volt ott az udvarban minden, ahogy kell. Lovász, kocsis, kutyamosó, kondász.

A kondász, az nem volt valami fájin ember, de gyermekkel ő dicsekedett a legtöbbel a királyi udvarban.

A királykisasszony is lejárt a udvarra játszani. Gyermek fent senki. Kivel játszott volna? Ismerték hát mind egymást a királyi udvarból való gyermekek. A kondász legkisebbik fia is ismerte a királykisasszonyt, de úgy, ahogy nőtt, mind ritkábban-ritkábban láthatta, mert amikor mát akkorára cseperedett, kellett hogy menjen a disznókkal.

Nőtt a királykisasszony, nődögélt, s hát amikor akkorára nőtt, hogy férjhezadó lett volna, csak levágott egyszer egy olyan forgószél, hogy a föld is rengett tőle. A királykisasszonyt elkapta az udvarról, s elvitte, hogy hova, hova nem …de többet senki a nyomát se látta.

Búsult a király. Gyászt hirdetett az egész országban, a világban meg kihirdettette, hogyha valaki olyan legény akad, aki leányát elékeríti, fele királyságát s a lányát adja neki. Holta után meg az lehet a király az egész országban, aki a királylányt előkeríti.

Na, jöttek is a királyúrfiak seregestől, cifra fegyverzettel, fényes lovakkal.

Indult az első, a legerősebb, indult a többi. De királyleány nyomára a földön nem akadtak, sehol a kerek világon.

Hol lehet? Hova tűnhetett el?

Volt a kondásznak a legkisebb fia, a kilencedik. Az táltos volt. Az állatok beszédjét is értette. A malacok is hallgattak rá. Azt mondja a visszatérő királyfiaknak:

- Látjátok, büszke királyfiak vagytok, de eszetek nincs annyi, mint akárki másnak, de még annyi se, mint akármelyik falusi napszámosnak, mert az is tudja, hogy a forgószél mindent kukra, felfelé szívú. De nektek ez nem jutott eszetekbe. Hátha az égig érő jegenyefa tetejébe vitte a szél a királylányt?

- Te fogd bé a szád, s ügyelj a disznókra. Neked ehhez nincs közöd – mordult rá a legbüszkébb királyfi. Azzal megsarkantyúzta a lovát, s indult fel az égig érő fán.

- Eredj csak, majd meglátjuk a végén – vetette utána a kondászfiú, s legeltette tovább a disznókat.

Ment a királyfi, ment. Eljutott az égig érő fának a közepéig. Ott egy helyt olyan szűk volt az út, hogy éppen csak hogy a ló elfért rajta.

Hát ott a lova futtában csak megrúg egy ládikót. A ládikóból kiszökik egy nyúl. De vágtat az úgy, mint a villámlás.

Egy hoppra eltűnt a királyfiú szeme elől.

Egy nyúl, nyúl. Fusson ott. Nem sokat adott rá a királyfiú.

Na, de a nyúl még el sem tűnt jóformán, s egy akkora felleg közeledett, hogy a világosságot is elnyelte az útjából. Annak a fekete fellegnek a közepén. A hétfejű sárkány hányta dühösen a tüzet, s facsargatta a farkát.

Lovastól elpusztította a királyfiút. Ott veszett a királyfiú. Híre se került vissza.

Indult a második királyfiú. De annak azt mondta a király:

- Válaszd ki a lovaim közül, amelyiket te legjobbnak látod, a királyi fegyverek közül a leginkább neked valót, csak éppen, csakhogy valahogy nyomára akadj a lányomnak.

- Vágtat a királyfi, vágtat úgy, hogy lángot vetett, égett a patkó a lova lábán.

Annak a lova is megrúgta a kicsi ládát. Kiugrott a nyúl.:

- Ej, lovam, utána! – rikoltotta el magát a királyfiú.

Gyors volt a lova, de a nyúl úgy otthagyta, mint a szél. Jött a fekete felleg. A fekete fellegben a hétfejű sárkány.

Annak a királyfiúnak is nyoma veszett.

Menyen a harmadik.

Megrúgja a lova a ládát. Kiszökik a nyúl.

- Ej, lovam, eddig még nem találkoztunk eleven-élővel az utunkon – rikoltja a királyfiú. – Utána! Hátha meg tudunk tőle valamit.

Vágtatnak úgy, hogy se látnak, se hallanak. Már ott vannak, hogy érjék bé a nyulat. De az is szedi a lábát. Elébe sehogyse juthatnak.

- Állj meg, ha én nem, elér a kardom – kiáltott rá a királyfiú. Ki a kardot, s hozzásújt mérgesen hátulról a nyúlhoz.

De a kard, amikor a nyúlhoz ért, olyat villámlott, hogy a ló hátraszökött, a kard meg kettétörve hullott ki a királyfi kezéből.

Az a nyúl nem akármilyen nyúl volt. Az volt a hétfejű sárkány hírvivője.

Megrettent a királyfi, s mire magához tért volna, a nyúl sehol, s látja, hogy olyan félelmes fekete felleg közeledik, amilyent még nem látott életében.

Azt a királyfiút is elpusztította a sárkány.

Még próbálkozott királyfiak, s vissza azokból sem került egy se. Utánuk még akadozott egy-egy bátrabb gróf-, meg bárófiú, s azok is a legjobb fegyvereket és válogatták ki az ország fegyvertárából, a legjobb lovakat a királyi ménesekből. De azok is mind úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket.

A királykisasszonynak senki, de senki se tudott a nyomára akadni. Hiába kínálta a király fele királyságát s a leányát annak, aki megtalálja, csak a bánat maradott az országban.

De amikor már senki se akadt jelentkező, előállott a kondász legkisebbik, a kilencedik fia.

- Bízzák csak rám, elékerítem én a királykisasszonyt.

De nemcsak az urak, még a bátyjai is elkezdték leszólani:

- Eredj, menj el, s ne kacagtasd magad. Ha annyi vitéz király-, gróf-, bárófiúk mind odavesztek, éppen te leszel az a világhíres, aki elékeríti a királykisasszonyt.

A király meg nem bánta, akárki keríti elé, csak hogy meglegyen a leánya.

- Eredj, fiam – azt mondja a kondászfiúnak -, válassz a legszebb fegyvereim, legjobb lovaim közül.

De a kondászfiú arra kérte a királyt, hogy engedje fel a híjuba. Van ott egy tyúkpiszkos kard, amelyik még a király nagyapjának a nagyapjáé volt. Neki csak arra az egy szál kardra van szüksége. Ló se kell neki más, csak az a gebe, amelyik az út szélén nőtt bogáncskórón él. Azt adja neki a király.

Az egész udvar kacagta, de a kondászfiú nem törődött vele.

Elékereste a kardot, megkereste a lovat. Készült az útra. A lova elé tett egy halom eleven szenet, magának hamupogácsát süttetett.

Hát, amikor a ló megette az eleven szenet, olyan paripa lett belőle, hogy ragyogott. Az is táltos volt, de senki se tudta, csak a táltos kondászfiú.

Mentek.

Amikor elindultak a kondászfiú kihúzta tokjából. Megvizsgálta a kardot. Annak olyan éle volt, amilyennel kard nem vetekedett a világon.

- Na, most, édes gazdám – azt mondja a ló, mikor közelítették meg a keskeny útrészt -, én megrúgok egy ládikót, abból kiszökik egy nyúl. Azt mi el kell pusztítnunk, mert ha nem, nekünk lesz végünk.

A ló megrúgta a ládát, amikor odaértek. De akkor már meg is szökte magát, s a nyúl akárhogy futott, megelőzni nem tudta. A kondászfiú meg balkezébe kapta a kardját, s visszájára úgy sújtott a nyúlhoz, hogy az kinyúlt, s még kettőt se rúgott, odalett egyben.

Mentek, vágtattak tovább.

- Na, édes lovam, a sárkány hírnökével végeztünk, csak azt nem tudom, hogy bánunk el a három erejével.

Azt majd meglátjuk, amikor odaérkeztünk – válaszolt a ló és mentek, vágtattak tovább.

Ők tudták már, hogy a sárkánynál van az égig érő jegenyefa tetejében a királylány. De a sárkánynak a három erejét kellett még legyőzzék előbb, hogy a királylányt megszabadíthassák.

Mennek, vágtatnak. Hát egyszer beérkeznek a rézerdőbe. Megállnak az erdőszélében.

Na, most merre?

Azt tudták, hogy abban a rézerdőben ott rejtezkedik a hétfejű sárkány egyik ereje rézdisznó képében.

Azon tanakodtak, hogy miként tudnának ráakadni.

Hát amint ott tanakodtak, egyszer csak hallják, megcsendül egy helyt a rézerdő.

- Na, ott a rézdisznó töri a bokrokat.

Hallgatják az irányt, s elindulnak egyenest arra felé.

Nem volt könnyű a rézerdőben járás, de a táltos úgy ment, mintha csak rendes földi erdőben járt volna.

Mennek, mennek, s ahogy mennek mind nagyobb-nagyobb előttük a zakota.

Azt mondja a táltos ló:

- Na, édes gazdám, most arra ügyelj, hogy amikor a karddal hozzávágsz, a nyelved ne legyen közel a fogadhoz, mert akkorát csendül az erdő, hogy elharaphatod a nyelved attól a csendüléstől.

Ott jártak már közel a rézdisznóhoz:

- Na, édes lovam, te most ügyeld a magad dolgát, a többit meg bízd rám, ami rám tartozik – mondja a kondászfiú a lovának.

De még ki se mondta jóformán, ott volt, rajtuk volt a rézdisznó.

Támadott az úgy, hogy szikrát vetett az agyara. De a kondászfiú jobbkézből a balba kapta a kardját, s visszájáról sújtott a rézdisznóhoz, teljes erejéből.

El is találta első vágásra, de a rézdisznó s a rézerdő akkorát csendült, hogyha a ló nem szökött volna abba az irányba, ahova kellett, lesodorta volna a csendülés ereje a kondászfiút.

Megdöglött a rézdisznó, amikor megdöglött, abban a pillanatban a hétfejű sárkánynak is elállott a szava szólása.

Na, már végeztek az egyik erejével.

Azt mondja a hétfejű sárkány, amikor hallja a csendülést:

- Na, már az egyik erőm oda van, elvette az én halálos ellenségem.

Többet nem tudott szólani.

Mennek, vágtatnak tovább.

Beérkeznek az ezüsterdőbe.

Keresik erre, keresik arra, hallgatóznak az erdő neszei után. De seholse látják, hallják semmi jelét az ezüstdisznónak.

- Valahol van egy ezüstmocsár, s kell hogy legyen egy ezüstpocsolya – azt mondja a kondászfiú a lovának. – Ott kell hogy ráakadjunk. Ügyeld csak jól! Keresd csak arrafelé az utat!

Azt mondja a ló, amikor már közelítették meg a mocsarat:

- Na most, édes gazdám, evvel is úgy bánunk el, mint a másikkal. De egyre jól ügyelj. Amikor hozzásújtsz, tátsd ki jól a szád, mert ha nem, abban a helyben megsüketülsz, hogy többet meg nem hallod a saját hangodat se.

- Te végezd csak magad dolgát, én is elvégzem a magamét – lapogatta meg a kondászfiú a lova nyakát.

De akkor már ott is voltak az ezüstmozsár mellett.

Azt ezüstdisznó meg csak felkapta a fejét az ezüstpocsolyából. Megrázta magát, s úgy összecsattintotta az agyarait, hogy végighallatszott a csattanása az ezüsterdőn.

Neki aztán a lónak s a lovasnak úgy, hogy a szelével sodorja el őket.

Megküzdtek avval is. Szökött erre, szökött arra, de a ló mindig kileste előre, hogy hova céloz. A kondászfiú meg úgy sújtott hozzá balkézzel visszájáról, hogy felbukott az ezüstdisznó is.

Felbukott, de mikor a kard hozzávágott, akkorát csendült az erdő, hogy a fákról szakadtak az ágak. De a kondászfiú úgy csinált, ahogy a ló mondta. Jól kitátotta a száját, s még úgy is egy darabig csak csengést hallott, úgy elnyomta az a nagy csendülés a füle hallását.

Az ezüstdisznó megdöglött, s amelyik percben kimúlt, a sárkány is megsüketült abban a pillanatban.

„Odavan a második erőm is, legyőzte az én halálos ellenségem” – gondolta a hétfejű sárkány, mert beszélni már nem tudott.

Végeztek a sárkány második erejével is.

A királylány meg, amikor látta a sárkány erejének a fogyatkozását, kezdett örvendeni a sárkány várában. „Nincs ez magától” gondolta. „A szabadítóm közeledik már.” De a sárkány előtt nem mutatta az örömét, mert az aranydisznó még hátra volt, s hátra a sárkánnyal való megküzdés is.

Ment a kondászfiú a lovával, ment. Addig ment, amíg egyszer csak ott kapták magukat az aranyerdő szélében.

Ott már nem sokat tanakodtak. Indultak egyenesen, hogy megtalálják az aranydisznót.

Mentek az aranyfák, aranyvirágok között. Már tudták, hogy hol keressék az aranydisznót. Egyenesen az aranymocsárhoz irányítottak.

Ott már várta, tudta, hogy mennek, várta már nagy dühösen őket az aranydisznó.

Azt mondja a ló:

- Na, édes gazdám, itt arra ügyelj, hogy a szemed béhunyd, bé legyen hunyva, amikor a kardod a disznót éri, mert ha nem, elvész a szemed világa.

De ezt még ki sem mondta jóformán a ló, s az aranydisznó már rajtuk volt.

- Ügyelj, édes lovam, mert ez háromszor dühösebb a másik kettőnél – rikoltotta a kondászfiú, s úgy küzdtek, hogy rengett körülöttük az aranyerdő.

Na, de evvel is elbántak, mint a másik kettővel.

De mikor a kondászfiú balkézzel, visszájára belévágott az aranydisznóba, akkora csendülés volt, akkora világosság vágott fel, hogyha a kondászfiú nem hunyta volna bé a szemét, vakon maradt volna.

Úgy tett, ahogy a táltosló mondta.

Neki hát nem lett baja, de a hétfejű sárkánynak mind a tizennégy szemevilága elveszett, s mind a hét feje megőszült.

Végeztek a harmadik erejével is a hétfejű sárkánynak.

Megpihentek, mert itt egy kicsit jobban elfáradtak, mint a másik két disznónál. De sokáig nem töltötték az időt.

Mentek tovább. Mentek mind fennebb-fennebb, mert a három erdő is mindegyik fennebb volt a másiknál. Egyszer csak felérkeztek a hétfejű sárkány váráig.

- Jaj, hát te hogy jöttél ide? – kérdezte a kondászfiút a királylány, amikor belovagolt a kastély kapuján. – Tudod te azt, hogy ez a hétfejű sárkány vára?

- Ha a kilencfejű sárkányé lett volna, érted én akkor is eljöttem volna - válaszolt a kondászlegény.

De már többet nem beszélgethetek, mert eléállott a hétfejű sárkány is.

A fejei meg voltak őszülve mind a hét, de maradék sárkányereje három ember erejéhez is elég lett volna.

Még a táltos legény s táltos ló is hétszer kellett hogy megküzdjön a sárkány hét fejéért.

De aztán lehullott a hetedik is.

A királyleányt maga mellé vette a ló hátára a kondászlegény. Kardjával rásújtott, visszájára, a sárkány kastélyára, s az csak akkora lett, hogy a zsebében elvihette.

Lent már rég azt hitték, hogy rég odaveszett, s annál nagyobb volt aztán a csodálkozás, az öröm, amikor ölében a királylánnyal, csak elékerült a kondászlegény.

A király is bétartotta a szavát, hozzáadta a leányát, s nekiadta a fele királyságát is. De a királyleánynak már nem is kellett volna senki más legény a világon.

A sárkány várát a kondászlegény kivette a zsebéből, rásújtott a kardjával egyenesen, s abból megint egy hatalmas kastély lett. A fiatalok abba költöztek. Az lett az ő palotájuk.

Lehet, hogy volt még másként is a mesében, de mi csak ennyit tudunk, amennyit elmondtunk, aki többet tud, tehet még hozzája.